Kedd van. Pont egy hete volt, hogy sínylődnöm kellett abban a hülye halboltban.
A szitu az, hogy hazamegyek. Péntek reggel, 7:05kor indul a gépem Osloból. Előtte még össze kell szednem a cuccaim Hornsjobol, szóval hnap reggel indulok, dután fogok odaérni, majd csütörtök este megyek Osloba. Ott fogok “aludni” a reptéren.
Ez a terv.
Hát hogy is mondjam, nincs jó kedvem na. Miért is? Hol kezdjem, várjunk csak. Mondjuk ott, hogy nincs meg az egyik bőröndöm. Kettővel érkeztem ugyanis még anno a kezdetek kezdetén, és a kisebbiket itt hagytam a svéd szobámban, amikor karácsonyra hazautaztam. És mire visszaértem, már nem volt itt. Na most igen, ezt nevezhetjük problémának. Hisz, rejtély, hogy miben viszem haza a cuccaim. (Valószínűleg magamon. Majd csinálok képet.) Folytatnám ott, hogy mivel a sok nehézség mellett boldog időszaknak mondható amit itt töltöttem, és mert ma is csak nevettünk a teszetosza butaságokon, és mert már annyira tele van a tökünk, hogy inkább minden “bajt” csak kifigurázunk, így elég szomorúan hagyom itt őket. Boldog, boldogtalan időben is együtt voltunk, felhúztuk egymást, egy csapat voltunk. Itt a házban szinte család. Tartottuk egymásban a lelket, vagy épp lehúztuk egymást. Korán keltünk, későn feküdtünk. Zsákokat pakoltunk, leafleteltünk… És ők folytatják. És azt hiszem ez az ami a legjobban bánt, hogy ők folytatják. Csapatként. Oké, nagyon megcsappant a létszám, de akkor is csapatként. Én pedig nem. Ahogy itt ma is tervezgették, hogy mit merre meddig, vagy ahogy együtt nevettünk a sok hülyeségen. Tudom, hogy aki olyan az “mellettem marad”, de azért most szar egy kicsit.
Viszont ennek ellenére, nagyon várom ami előttem áll. (Ehhez a vontatott utazáshoz semmi kedvem.) Na mindegy. Majd meglátjuk.
