So, the end of this road, I found myself.

Magyarországon vagyok. Fárasztó út áll mögöttem. Essünk hát neki! Szerda reggel 5kor elindultam Svédországból, Osloba. 5óra múlva felszálltam a Lillehammerbe tartó vonatra, immár Osloból. Lillehammerből felmentünk Hosnsjoba, kocsival. Másnap este, fél7kor kellett volna elindulnom Hornsjoból, hogy elérjem a Lillehammerből induló vonatot Osloba. Nos, hát ez nem így alakult. Negyed8 után indultunk el, én enyhe stresszben, és végülis éppen elértem a vonatot. Micsoda “Szerencse”! Így két órával később leszálltam a vonatról a Gardermoan-on, (az osloi reptér) majd eltöltöttem ott kilenc kellemes röpke órát, (22:00tól reggel 7:05ig) majd 9:35kor landolt a repülő a Ferihegyen. Végre. Ott már várt Édesapám és a Drága Nővérem, így végre megtömhettem bendőm Niki saját keze által kreált kenyeréből. Eztán Apival elindultunk, majd Győrben megálltunk, hisz dolga akadt. Így esélyt kaptam beszaladni a kedvenc boltunkba. Körül belül másfél órával később hazafelé vettük utunkat, Kőszegen, ahol Magdika várt sztrapacskával minket. (Kb dután 5kor, még mindig alvás nélkül) Nem sokkal később megérkeztünk Bettiékhez, ami az ideiglenes lakhelyemnek mondható, Táplánszenkereszten, Angelika nagy örömére. De ez persze nem alvást jelntett, hanem rohanvást sietséget, hisz az én drága kedves barátnőim találkozót szerveztek a belvárosban. Így hát 10perc múlva, már újra Api kocsijában robogtam, Betti házát és ezzel Táplánszentkeresztet is hátrahagyva, Gyöngyöshermán felé. Julcsi barátném nyitott ajtót lelkesen, így onnan folytattuk utunkat (immár Édesapám óvó tekintete nélkül) a többiek és a belváros felé. Ahol meg is ünnepeltem a “NO DRUGS NO ALKOHOL” szabály végét 1dl Tokaji Furminttal és egy karamellás forrócsokival. 10körül értem haza, és éjfél körül feküdtem le. Ami azt jelenti, hogy 38 óra alvás nélkül.

Szóval igen, immár ennyi. Megtaláltam az utam, a belső nyugalmam. Új terveket sződtem, és elkezdtem ezek megvalósítását. Ne feledjük, azért kellett nekem ez a 4hónap, azért jelentkeztem, ami a blogom címe is. “The Road to find myself” Hát kedves barátaim, ez megtörtént. Így nincs tovább helyem ott. Azért hogy mulassam az időt a barátokkal, na na! Persze jól hangzik. De ez most nem az én utam. Oda kell tennem magam egy kicsit, hisz maga a Világ vár. Az pedig mint tudjuk, nem láblógatás lesz. Tehát nem is azt kellene gyakorolnom.

Úgyhogy emnberek, vége a programnak is (számomra), így vége a blognak is. Arról biza nem fogok írni, hogy mennyire nem találok munkát csodás fővárosunkban.

Kívánok minden drága olvasómnak boldog életet, és köszönöm, hogy növeltétek a nézettség számát, illetve remélem, hogy tudtam néha mosolyt csalni az arcotokra!

Üdv és öröm!

Zsófi

back in Hornsjo

5kor keltem. Hajnali 5kor. Úton voltam egészen 3ig. Addigra értem ide Hornsjoba. A hó fél méteres, köd van, minden fehér. Egyébként gyönyörű.

Jó itt lenni újra. Semmi nem változott. Jó újra látni az embereket. Jó itt. Jó is volt itt. Jól éreztem magam itt mindig is nagyon. Svédbe is. Nagyon fognak hiányozni. Meg ez a hely is. Lehet, hogy sok rossz is történt, de igazából most, visszanézve nem tűnik rossznak egyik sem. Sokkal inkább viccesnek. És így azért elég rossz most is. Ennek ellenére juj de jo mi vár rám.

Otthonról még fogok egyet írni, de egyébként ennyi.

The last day in Vara

Kedd van. Pont egy hete volt, hogy sínylődnöm kellett abban a hülye halboltban.

A szitu az, hogy hazamegyek. Péntek reggel, 7:05kor indul a gépem Osloból. Előtte még össze kell szednem a cuccaim Hornsjobol, szóval hnap reggel indulok, dután fogok odaérni, majd csütörtök este megyek Osloba. Ott fogok “aludni” a reptéren.

Ez a terv.

Hát hogy is mondjam, nincs jó kedvem na. Miért is? Hol kezdjem, várjunk csak. Mondjuk ott, hogy nincs meg az egyik bőröndöm. Kettővel érkeztem ugyanis még anno a kezdetek kezdetén, és a kisebbiket itt hagytam a svéd szobámban, amikor karácsonyra hazautaztam. És mire visszaértem, már nem volt itt. Na most igen, ezt nevezhetjük problémának. Hisz, rejtély, hogy miben viszem haza a cuccaim. (Valószínűleg magamon. Majd csinálok képet.) Folytatnám ott, hogy mivel a sok nehézség mellett boldog időszaknak mondható amit itt töltöttem, és mert ma is csak nevettünk a teszetosza butaságokon, és mert már annyira tele van a tökünk, hogy inkább minden “bajt” csak kifigurázunk, így elég szomorúan hagyom itt őket. Boldog, boldogtalan időben is együtt voltunk, felhúztuk egymást, egy csapat voltunk. Itt a házban szinte család. Tartottuk egymásban a lelket, vagy épp lehúztuk egymást. Korán keltünk, későn feküdtünk. Zsákokat pakoltunk, leafleteltünk… És ők folytatják. És azt hiszem ez az ami a legjobban bánt, hogy ők folytatják. Csapatként. Oké, nagyon megcsappant a létszám, de akkor is csapatként. Én pedig nem. Ahogy itt ma is tervezgették, hogy mit merre meddig, vagy ahogy együtt nevettünk a sok hülyeségen. Tudom, hogy aki olyan az “mellettem marad”, de azért most szar egy kicsit.

Viszont ennek ellenére, nagyon várom ami előttem áll. (Ehhez a vontatott utazáshoz semmi kedvem.) Na mindegy. Majd meglátjuk.

Tengerparton

Újra a szórólapok. Kedd van, két napja vagyok itt. De hol is?

Vegyük csak végig, ha már így feldobtam a labdát: Kontinenst tekintve Európa, országot, Svédország, várost pedig Smögen. Ezen belül is egy friss tengeri élőlényeket áruló boltban. Ez volt az egyetlen hely, amit nyitva találtam. Mikor elkezdtem a szórólapozást ma reggel, még azt hittem, hogy valami nemzeti ünnep van, vagy hasonló. Csalódnom kellett. Egy halászfaluban (ami evidéken szigorúan városnak számít) találtam magam, ami már valószínűleg egyáltalán nem a halászatból él. Sokkal inkább a turistákból! A legtöbb ház lakatlan nyaralónak bizonyult, és tele van a “város” kis picike ajándékboltocskával, meg olyan felirattal, hogy tourist info.

Igen, gondolom most ott lebeg a szemed előtt egy hangulatos kis városka, sziklákra épülve, zegzugos sikátorokkal és utcáccskákkal, színes faházakkal, erkélyekkel, virágokkal. Kikötővel, halászhajókkal, kék tengerrel, de a legfontosabb: rengeteg turistával. Na hát akkor had világosítsalak fel kedves barátom! Tél van. Ebből következik, hogy egy turistát sem láttam afelé, sem a környéken, magamon kívül. Az utcák hidegek, üresek. A sziklákat nem látod, le vannak fagyva. Az utcák is fagyottak. A légkör maga a fagyott. Jeges, csúszós, havas és rendkívül hideg rideg minden. Nincs szezon! Ez ám a titok nyitja! Szóval itt ülök ebben a halszagú halboltban, kabátban-sálban-sapkában, ugyanis a hőmérséklet -10 fok körül alakul. Várok. A legrosszabb kávét szürcsölve amit valaha ittam. De én nem bírom ezt az éghajlatot gyerekek! Nem tudom megszokni. Három nadrág van rajtam, két zokni, négy pulcsi plusz a síkabát. És így is végig vacogtam. A sálamat az arcom elé csavartam, pont úgy ahogy Betörőéknél szokás, csak a szemem látszott ki. De ez sem bizonyult jó ötletnek. A lélegzetemtől a pára, nos megfagyott a sálamon. Szilárd halmazállapotúvá vált. Mi vár akkor Hornsjoban? A fagyhalál maga!

Hát igen, változnak az idők. Tudom, hogy merre tartok. Így most már csak 12koronás  kávéra telik. Bizony ám! De hát lássuk a medvét! Lássuk csak a változást! Állok elébe!

Nocsak!

Csak nem az öreg halászok “tévedtek be” a kedvenc halárudámba , feleségüket hátrahagyva és ültek le a mellettem levő asztalhoz savanyú kávézni és cigizni. De, igen! Minden bizonnyal! Mindegyikük szakállas, ősz, öreg, megfáradt és rendkívül kedves tekintetű. Mivel e kedves kis városkában én sem találtam kocsmát, (nemhogy nyitva, sehogy!) ezért nyílván ez a halbolt a helyi gyűlések központja. Valószínű, mert az összes szakállas, szikár öregembernek szabad bejárása van a pult mögé, illetve szabad fogyasztást is élveznek, ahogy elnézem. (Nem úgy mint én, a 12koronás kávémmal.) Micsoda örvendetes dolog történt! A legszakállasabb és legkedvesebb tekintetű, legöregebb halász megkérdezte tökéletes angollal (!) hogy a szerelmemnek írok e ilyen serényen. (Merthogy amit itt láttok kedves barátaim, azt néhány szórólap bánta a halboltban való várakozás során.) Hajj de szép is lenne, ha még mindig leveleznének a szerelmesek! De nem. Mint már említettem, változnak az idők. Ma már a szerelmesek skypolnak, MSNeznek, esetleg emaileznek, de semmiképpen sem postai úton leveleznek! Hogy is néznénk ki? XXIszázadban? Hát igen. Előny is van, de hátrány is van. De hát minden így van hé! Előny is, hátrány is. Jó is, rossz is. Hol maradna az egyensúly? Az pedig tudjuk milyen fontos.

Úgy néz ki az utamon vagyok. 18évesen. De jó is ez, hejj! És ejj ha elébe nézek, micsoda göröngyös út vár. Sőt hegyek! Olyan jó megmászni, aztán magam mögött hagyni. Visszagondolok és “Ejj, de jó volt!” Most is éppen egy ilyen hegyen tartok felfelé. Visszafelé sosem megyünk, így nincs is más választásom, csak felfelé. De jó is lesz a tetején, majd azután!

Lássuk, lássuk! (12.01.10)

Na de azt is lássuk csak, hogy lett vége eme napnak. A szitu maga, miszerint a halboltban várom az autót melynek 15:20kor kellene felvennie. Én már 2kor beültem, hogy addig megírom a blogomravalót, illetve olvasok egykis Harry Pottert angolul, (fel voltam készülve). Egyszer csak észleltem, hogy “Jééé! Már 15:53, és a halászokon kívül, sehol senki.” Hát jó, el vagyok én a Harry Potterrel. Na most fél5kor elkezdtem az aggódást. Ugyanis megtudtam a haleladótól, hogy 6kor bezárja a boltot. Az aggodalmam valószínűleg az arcomra is kiülhetett, hisz egy tehetősnek és kedvesnek tűnő uraság megkérdezte, hogy mit is csinálok én itt egyedül, szezonon kívül. Elmagyaráztam. Erre bááászki mindenáron segíteni akart. Ami aranyos. De hát azért csak ne hívjon meg a házába… (???) Úgyhogy ezen is elkezdtem aggódni. 17:45kor megcsendült a telefonom. András volt, hogy mi a szösz van. Ebből kikövetkeztettem, hogy ő is pácban van. (Nehéz volt.) Közben a haleladó srác, megengedte, hogy maradjak addig, amíg lezárja a kasszát, elszámol, lekapcsolja a villanyokat stb… Ez így is lett. Majd 18:50kor, mikor is kedvesen kitessékelt, közölte, hogy ne aggódjak, mert idehívta a főnökét, aki majd elvisz engem Andráshoz, hogy mégse várjak egyedül, a hidegben (addigra -15okra csökkent), sötétben. Na mondom: Király, kockáztassak? Üljek be egy vadidegen autóba? Lehet, hogy jól sül el, és nem ad el az albán maffiának. Hát jó, legyen, inkább mint hogy kitudjameddig várjak ott az éjszakában. Lehet, hogy nem is jönnek, mert őket is baleset érte, vagy hasonló. Így hát beszálltam a BMWbe, egy kopasz, püffedt alak mellé, hogy majd ő elvisz. Hát így is lett. Elvitt abba a városba, ahol András leafletelt. Még azt is megmutatta, hogy majd hol tudunk várni Andrással, ha nagy gáz van. Ja. Ez jól sült el. Ígyhát Andrással folytattam kis kalandom, ami abból állt,  hogy meghívott kebabozni. Körülbelül másfél órája ültünk a kebabosnál, mikor csörög a telója, és lááám azt kérdik hol van, mert 10perc múlva itt vannak érte, és adja meg a számomat nekik. Szerencsére ez ugrott, így indulhattunk haza. Végre. (Az okot, hogy miért kellett várni, most nem fejteném ki. Legyen elég annyi, hogy kenyai “barátunk” ismét nagyon okosnak hitte magát.)

Nos, hát, nocsak!

Nos, újra itt vagyok.

Hol is kezdjem?

Nem jó.

Minden megváltozott. Az emberek, én, a környezet is… Mi lesz így?

Hát jó. Lássuk a medvét! (Hogy úgy mondjam…) (…ahogy akarom.)

Home, sweet home!

Itthon vagyok!

Semmi nem változott. Rajtam kívül.

Ez azt jelenti, hogy nem fogtok hallani felőlem. Majd csak ha visszamentem! (Január 10)

PUSSSSZIIII

Cuando tomes tu café toma tu café con cana que!

Itt van előttem a Tökéletes Kávé. Caffe Latte, négy barnacukorral, nagy, sötétkék, vastag bögrében, olyan tejhabbal, hogy a cukor nem esett bele.

Ennyi.

Ez a Tökéletes Kávé.

A kávézó viszont korántsem ennyire tökéletes. Mármint “normális” szempontból kifogástalan. Egy shopping center közepén van. Csak azért vagyok itt, mert most is korábban végeztem, csak kicsit messze vagyok a belvárostól. Ezért találtam ezt a shopping centert, közepén ezzel a hellyel. Nagyon jól néz ki mondjuk, a kiszolgálás is profi. A belső építész is rendkívül jó munkát végzett. Wayne’s Coffee. Ennek köszönhetően meg is fizettem mindezen elvárásokat, így harminc svéd koronáért iszom a Tökéletes Kávét. A kávégép valószínűleg meghaladja, sőt messze el is hagyja a magyar minimum követelményeket, az ára talán még a másfél millió magyar forintot is. Ez az a hely, ahol szívesen dolgoznék. Rendszer van, minőség van, és vendég van! Annál kevésbé szívesen vagyok viszont vendég. Bár ahhoz képest mondjuk, hogy a shopping center közepén van, hangulatosnak mondanám. De nekem nem elég. Ez a felszínes vásárlóréteg ami körülvesz, bekebelezett mindent. Hálisten van egy csöpp rész itt körülöttem amit nem sikerült elfoglalniuk, ez nekem és a kitűnő chill out lounge zenémnek köszönhető.

Jó érzéssel tölt el, hogy rossz érzéssel töltött el ahogy végig mentem ezen a szaron. (bocs) Merthogy végigmentem! Benéztem az összes tömegcikkeket árusító üzletláncba, majd mindegyikből ki is jöttem üres kézzel. (Még jó!) Annyira rossz érzés ezek alatt a neonfények alatt mászkálni az “ugyanolyat” árusító boltokban… A sok felszínes ember között. Egy nagymama-nagypapa páros állt mellettem az egyik neonfénycső alatt, a körülbelül egy éves unoka a babakocsiban mellettük. Egyszer csak k.va nagy csattanás, (azért tudom, hogy k.va nagy, mert még a zenémen keresztül is tisztán kivehető volt) a gyerek fejest ugrott a járólapra. Erre mit lép ez öreg páros? A papa gyorsan rám pillant, hogy mit szólok, (igyekeztem nagyon csúnyán nézni) majd felveszi a gyereket aki ordít mint a sakál, a mama meg közben nézegeti a pulcsikat tovább,halál nyugodtan, és esetleg szidja papát, hogy miért nem volt figyelmesebb. (???) Ez a társadalmi réteg vesz körül. Betegek.

(Most észleltem, hogy a pultban két srác van és egy lány. Az egyik srác alacsony és barna hajú, a másik magas és szőke. A lány is szőke. Valahonnan ismerős ez a felállás…)

Az igazság az, hogy négy hónappal ezelőtt ebben a környezetben még otthon voltam. Mostmár nagyon idegen. Vagyis nem. Nem idegen, hanem frusztráló. Semmiképpen sem pozitív.

Két napja csak a tegnap említett sushi csodát ettem. Senki nem főzött otthon, helyette megnéztük az Inglorious Basterds-t. A pulton, illetve a pultban (ami üveg), csábító eledelek sorakoznak. Nemcsak finomnak ígérkező sütik, hanem még finomabb szendvicsek és saláták. A négy hónappal ezelőtti Zsófi minden bizonnyal már a kávéval kért volna egyet a finomságok közül. Na de a mostani Zsófi! Ha ha! Ó nem! A mostani Zsófi pallérozott elméjében még csak fel sem merül a gondolat, miszerint vennie kéne bármit is. Csak nevet magában a régi Zsófin. Félreértés ne essék: nem azért nem veszek, mert “ÚÚÚ én aztán de erős vagyok kibírom az éhséget, és majd otthon felrakom a blogomra, hogy kibírtam!” Áh dehogy! Mindenki kibírja az éhséget. Nem nagy cucc. Inkább ez a “Minek is vennék? Annyira nem vagyok éhes, hogy ne bírjam még pár napig. Főleg, hogy bőven van tartalék a testem néhány részén… ” Szóval csak azt a mindent érő eszközt, a pénzt költeném. Valszeg egy vagyonba is kerülnek azok a fánkok. Főleg, hogy tegnap határoztam el, hogy le kéne fogynom végre. A fizikumom már oké, hála a Humananak, de azért még láthatóak azok a kényelmes kis párnácskák a popómon.

Ezek a dolgok rendkívül jó érzést nyújtanak. (Mármint nem a párnácskák, hanem az előtte említettek.) Csak úgy dagasztják a szív és napfonat csakrámat!

Ugyanezt érzem az emberi kapcsolataimmal is. Egyszerű. Nem fogok időt, energiát pazarolni arra, aki erre nem érdemes. Ennyi. Semmi félrevezetés, indulat, vagy harag. Csupán logikus gondolkodás. De most gondold végig: Minek? Mert hátha egyszer szükségem lesz a segítségére? HAHAHA! Na ne nevettessük egymást! Inkább megoldom máshogy.

Tisztulok. Az életem is.

Csupa szív!

És az emberek is akik e szívhez közel állnak.

14-e van. 17én látom őket. Várom ám. Akkor szünet lesz ám a blogon is. Nem gondolod, hogy a holidayt blogolással akarom tölteni?! Na ugye.

Elfogyott Wayne kávéja.

Még egy óra hátra van a találkozóig.

Csend van, nagy csend.

Teljesség kéne. De az még sajnos nem jött el. Bár nem is sajnos!!! Hisz mekkora kaland áll előttem, odáig eljutni. Wááá! Ezt imádom nagyon az életben. Minden és minden egy egy újabb kaland. Nemcsak a főzés Hornsjoban negyven emberre, vagy a 35kgos zsákok felpakolása a kamionra, hanem a spirituális kalandok, utazások! A legjobbak. És mindennek még csak az elején vagyok, szóval képzeljétek csak, miket fogok átélni! Wááá. Alig várom! Pompás.

Na mostmár nem chill outot hallgatok, hanem liftet. Ez csak még jobban pörget. És nevetnem kell, mert róluk énekel. Erről a tömegről. Istenem, nevetnem kell, mert közben látom is őket. El kéne menni január 2án a búcsúkoncertre mindenképp. Tedd már le azt a nagy felesleget. Bárki elbírja. Sportos kordzakó. Springfield, k.va jó! Arany Marlboro. Nagy ház, nagy család. Fajtiszta kutya, gyeptégla. Három kocsi.

-Ejj de gáz. Most történt valami, amiért meg kellett szakítanom az előadásom. Bááááz… A két pultos srác kijött a pultból és leültek a vendégek közé!!! Nagyon ciki. Mert sok a vendég, -

Még 38 perc…

32…

A barna hajú srácnak rutinból megy a meló. Szerintem még flairezik is. A mozgásából ítélve, ahogy pörgeti a karamellaszirupos üveget. (Merthogy itt nincs alkohol.) A szöszi közel sem ennyire rutinos. Csak áll, és néz. Néha lefőz egy kávét.

De jól érzem magam!

Szerintem ők is ugyanolyan furcsán néznek rám, ahogy én szemlélem őket, és ahogy mindenki más is rám néz itt e környezetben. “Mit keres ez itt?”-gondolják. “Bakancsban van, és muszlim férfi sálat hord… Biztos külföldi!”-mondják egymásnak.

Hehe! Hát biztos is!

Göteborgban

A hátizsákos alternatív fiatalokból senki se jön már Magyarországra. Leszarják, nem kíváncsiak a Sziget fesztiválra, sem a 41ben kötött török baráti szerződésre, sem az 56ban pörgött pesti srácok emlékére, sem a rendszer váltás győztes, milliárdos rétegére. Nem hiszem hogy 3:2 re győztek. Ezek jöttek, láttak, győztek.

(Próbáltam én már visszaszívni a szavakat a számba…)

Mai napon Göteborgban sightseeingeltünk. Nem street fundraising hálisten… Bettivel és Andrással vittük ezt véghez. Jól éreztem magam.

Reggel, 7kor felébredtem az ő ébresztőjükre, majd visszaaludtam és 8kor a sajátomra riadtam ismét. Lementem, reggeliztem majd útnak indultunk. Nelu vitt minket, mert ő ment a templomba. 11 előtt rakott ki minket a belvárosba, megkerestük Bettiék szállását, mert ők ott maradtak ma éjszakára, hisz holnap utaznak onnan haza. Közben részese lehettem egy családi vitának, miszerint hova induljunk először, és azt hogyan tegyük. Aranyos volt. Utána András mondta, hogy már egész jól megy nekik lámpaláz nélkül előttem. Mármint a vitatkozás. Szóval odaértünk a szállásukhoz, (az én asszisztálásommal, mert a kezembe nyomták a térképet, hogy én “vezessek”) Szerencsésen megérkeztünk, elfoglalták a szállást, majd útra keltünk a sightseeingre. Először egy kis utcákban lejátszódó esemény közepén találtuk magunkat. Telis tele emberekkel, nagyon hangulatos kis vásárral, közben mazsorett bemutatóval. Szép dolgokat láttunk ott.

Aztán tovább álltunk. Beértünk a belvárosba, rájöttünk, hogy éhesek vagyunk. Miközben étel után kutattunk, meg meg álltunk egy egy bolt előtt. Sikerült “berángatnom” őket egy Lushhoz hasonlatos boltocskába, ahol majdnem vettem is valamit. (Ja, az egész városnéző körút előtt megkértem őket, hogy ha kell akár alkalmazzanak erőszakot annak érdekében, hogy ne vegyek semmi textíliát.) Ezután nagynehezen megtaláltuk a kedvünkre való eledellelőhelyet, egy sushibárt. Nagyon finomat lakmároztunk e remek japán specialitásból, pálcikával, szójaszósszal, ahogy kell.

Ezt követően bekukkantottunk egy shopping centerbe, ahonnan röpke 2óra múlva keveredtünk ki. Mindezen út közben, találtam sok sok sok aranyos boltot, és benne sok sok aranyos dologgal. A fél várost felvásároltam volna. De, csak egy dolgot vettem. Ami titok.

3óra körül, egy félreértés következtében, Nelu és Liviu picit idegesen és késésben érkeztek meg, hogy felvegyenek engem és hazafelé vegyük az irányt. Én roppant elégedett volta, a napommal, és jó kedvem volt. Van is. Annak ellenére, hogy itthon azzal fogadtak, hogy ezentúl nem használhatom a lenti fürdőt. Ami a jobbik fürdő. Na most a szitu az, hogy két fürdő van a házban, egy lent, egy fent. És kiírták a lentiek a lentire, hogy csak a lentiek használhatják. Szóval azt hiszem, lesz néhány necces menetem még ezzel kapcsolatban, ugyanis én nem vagyok hajlandó használni a fentit, mert kicsi és ronda és ahhoz, hogy használjam, át kell mennem egy 4fős szobán.

Igen, ez az itteni élet. Harc és harc. Egyébként tényleg. Nagyon rossz így a légkör, hogy már mindenkinek tök elege van, és nem tudják kezelni. De komolyan. Annyira gyerekesek, egyszerűen nem tudják kezelni a felmerülő problémákat, csak elkezdenek veszekedni, meg harcolni. Nem is értem. Még csak fel sem merül bennünk, hogy nem veszekedéssel oldjuk meg e problémákat. Tisztelet a kivételnek. Hálistennek van.

Holnap még várnak a leafletek, de kedden már csak a preparation, szerdán pedig nyomás el innen Osloba, csütörtökön repcsi haza!

Jó étvágyat!

Did the clown make you smile?

Három és fél órával korábban végeztem a leafletekkel.

Hiába, ez történik azzal, aki a fél életét túrázással töltötte. Nem tudok csak úgy sétálgatni, (még akkor sem ha van időm) mert hajt a tudat, hogy “Bakter, dolgozol! Ne lazsálj!” Épp ezért csak úgy söprök végig az utcákon, tömöm a postaládákat, és még akkor is tartom a 10km/h-ás sebességet, ha már iszonyatosan fáj a lábam. Ez van.

Én mindig mondom, hogy találkozzunk korábban,de nem, mindig több mint 5-6órával későbbre tűzik ki az időpontot.

De sebaj! Kifejlesztettem azt a technikát az ilyen esetekre, hogy a csalhatatlan tájékozódóképességemre (Ezt most kivételesen minden irónia nélkül mondom. Tényleg csalhatatlan.) támaszkodva megkeresem az adott város belvárosát, körbejárom, és beülök egy kávézóba kávézni. (Normális esetben egy parkba ülnék ki a fűbe egy tábla csokival, de mint tudjuk ez sem nem normális eset, sem az időjárási viszonyok nem teszik lehetővé.)

Szóval most is éppen e pompás technika végrehajtásán “fáradozom”, előttem a kávém (Amit először kifizetsz, utána magad csinálod meg, és majd akkor ülhetsz le. Nem ám mint otthon!) majdnem tökéletes: nagy fehér bögrében, sok tejjel, 4 barna cukorral, megfelelő arányban benne a kávéval és a tejjel.  Ami hideg. Ezért csak majdnem tökéletes: nem volt meleg tejük! A bögre belsejének a tetejébe bele van írva karamell színűvel, hogy ARVID NORDQUIST CLASSIC. Pont mint a kávém színe.

Elfogyott. Remek volt.

A hely egyébként mondhatni hangulatos. Nem túl zsúfolt, mellettem ül két korombeli lány, szendvicset esznek, és a legújabb divat szerint vannak felöltözve. Sajnálattal észleltem, hogy minden ízlés nélkül. A helyen a kék, a fehér és az ezüst a domináns, nem hiszem, hogy használtak volna szakmai segítséget, amikor a belső építészetre került a sor. (Ezt többek között abból is gondolom, hogy a piros műanyag csipketerítő tökéletes ellentétben áll a kék párnahuzattal, ami még ennél is jobban elüt a XXI.sz-i stílusú ezüst lámpácskáktól. Ennek ellenére is még hangulatosnak mondanám. Külön dob egyet az egészen az a tény, hogy a tulaj, aki szerintem egyben az üzletvezető is, valószínűleg Irakból származik. Ennek eredményeképpen a törzsvendégek, akik a törzsasztaloknál ülnek (mert ugye ezt egy ízig-vérig vendéglátós – Nem én! – egyből kiszúrja) kimondottan hangosan pergetik az iraki nyelvüket.

Egyáltalán nem zavar. Norah Jones melodyval a fülemben egész érdekes hangulatba keveredtem. Filmbe illő lenne ez a kép, ahogy itt ülök ebben a kávézóban orromban az arab dohányfüst illatával, előttem az üres fehér bögrével a már említett felirattal, mellettem a lányokkal, kint a szürkülettel és a karácsonyi fényekkel, és Norah Jonesszal. Most itt egész jól érzem magam. Nyugodtan. Pont rálátok a város főterére aminek a közepén egy k.va nagy fenyőfa áll kivilágítva.

Jó rágondolni, hogy egy hét múlva ilyenkor már valszeg megöleltem Anyukámat. Jó rágondolni, hogy miket vittem véghez, főleg itt ebben a három hónapban. Jó érezni a változásokat, még jobb volt átélni őket. Jó visszagondolni, de még jobb a mostra gondolni. Talán ez az első alkalom, hogy igazából érzem a jelen pillanatot, és hogy ennyire örülök is neki.

Négy szórólapot írtam tele…

Mi a tanúlság? Az, hogy rájöttem, hogy én még Perzsiába is szeretnék elmenni. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy el is fogok. Kivéve, ha előbb meghalok. Bár ez is csak egy nagy kérdőjel. A halál. Kényes a téma, nem is szándékozom belebonyolódni.

“As I sit and watch the snow falling down, I don’t miss you at all. I hear children play and laughing so loud, but I don’t think of your smile. So if you never come to me, you’ll stay a distant memorie. Up my window I see lights going dark. (…) And than I wonder who I am, without the wrong touch of your hand. I don’t miss you at all.” Norah Jones a hatalmába kerített…

(Ezt az eszmefuttatást 5leaflet bánta. 10.12.09.)

It is still here.

Nem hiszem el, hogy még mindig a Te arcod ugrik be ha meghallom Azt A Számot, és már nem csak akkor, hanem akkor is ha a Beyoncétól a Halot. Amit utálok, mert nagyon igénytelen muzsikaszó, de mennyit hallgattuk néhány napig nálam, he? És nem is tudatosult sokszor, hogy a Te arcod vigyorog rám ha ezt a két zenét hallom. Csak mosolyogtam. Ez vicces.

A másik ami szintén hihetetlen számomra, (bár ez még mindig kevésbé mint az előbb említettek) hogy ha megnézem A Filmet, még mindig simán elmerengek Rajta. Ez baj. Remélem, azért egyszer még abba fogom tudni hagyni.

Most hirtelen túl sok az emlék a kis agyamban. Jaj és mi lesz majd otthon?! (…)